Sárközi női viselet

A fotón látható lányok a Sárköz, azon belül Báta korhű ruháit viselik. A ruhák között jól érzékelhető különbségek hatásosan mutatják be azt a folyamatot, azt a lassú, de folyamatos változást, amely - a polgárság divatjához hasonlóan a - parasztság öltözködést is jellemezte.A jellemzően református vallású Sárközben Báta volt az egyetlen falu, ahol zömmel katolikusok éltek. Eltérő vallási és vagyoni helyzetüket ruházatuk apró eltérései is tükrözték. Ugyanis a népviseletről általánosságban az is elmondható, hogy annak idején afféle „személyi igazolványként” is szolgált: az avatott megfigyelő tulajdonosáról könnyen megállapíthatta annak korát, családi állapotát, vallási hovatartozását, vagyoni helyzetét, lakóhelyét stb.
A 19. század a Sárköz lakosságának jelentős gazdagodását hozta el. A háziszőttes anyagok alkalmazását hamarosan felváltotta a gyári, kereskedésekben vásárolt szövetek felhasználása. Fontos megemlítenünk, hogy a drága, sokszor külföldről beszerzett anyagokat ugyanúgy vásárolták és használták a polgárság és a parasztság tagjai, mindössze kialakításuk, szabásuk, díszítésük módja volt más.
A Sárköz népe viseleteik formájának kialakításával a korra és a tájra jellemző női szépségideált – kerek arc, telt, erős alak, vastag vádlik – igyekeztek hangsúlyozni. Ezt segítette a hajviselet, a sok alsószoknya, a néha egymás tetejére vett akár több vállkendő, vastag kapca stb. Ünnepekkor 4 - 6 pöndőt vettek fel, attól függően, hogy kinek mennyire volt szüksége az áhítottan telt nőideál eléréséhez. A lányok fedetlen fővel jártak. Hajukat két ágba fonták, amelyet a katolikusok alul, a reformátusok felül keresztezve, a fejen koszorúba tekerve hordták.
Ezt a fotón is látható bársonyszalagra varrt arany paszományból készült fejdísszel, a „perémmel” szorították le.A 19. század második felének ünnepélyes jelentésű fekete színét később felváltották a világos, tarka színek, amelyek egyre inkább a fiatalsághoz kötődtek. Azaz a 19-20 század fordulóján még az ünnepélyes színek a sötétebb árnyalatok voltak, például sok korabeli fotón láthatjuk a menyasszonyt sötét ruhában. A képen látható lányok közül a középső az 1910-es évek divatját képviseli. Az egyszínű, skarlátszínű selyemruha komoly, méltóságteljes megjelenést kölcsönöz viselőjének.
A hölgy a nyakában a „lázsiásnak” vagy Bátán másként „láncos húszasnak” nevezett ezüst pénzérmékből készített ékszert viseli. A két szélen álló hölgyek már az első világháború utáni, továbbfejlődött női divatot reprezentálják. Mindkét ruha ünnepélyes, de karakterében kissé más. Immár világosabb színek, illetve bátrabban díszített anyagok figyelhetőek meg ezeken a ruhákon. Ezek a példák is jól rávilágítanak arra a tényre, – szemben a korunkban sokszor hangoztatott, de önhatalmúlag kialakított felfogással – hogy nem lehet kizárólagosan kijelenteni, hogy egy adott tájegységre, településre csak egy bizonyos szabásminta, színvilág, ruhadarabkombináció stb. jellemző. Akik ezt hangoztatják, azt a rendkívül fontos tényt felejtik el, hogy a nők akkor is ugyanúgy gondolkoztak, mint manapság. Azaz egyikük sem akart teljesen hasonlítani a többihez, hanem a saját egyéniségét akarta kifejezni az öltözködésével is. Azaz ha az adott tájegységre jellemző formák általánosságban feltérképezhetőek, de az egyén öltözete - ha csak apró részletekben is – mindig egyedi volt.
A korabeli élő, lélegző paraszti társadalom öltözködését nem lehet ma megkonstruált sémák közé kényszeríteni, hiszen az a divat a közösséget belülről és kívülről ért impulzusok hatására folyamatosan változott, azaz folyamatos evolúción ment keresztül. S bár erre a régmúlt korra ma már csak megmerevedett pillanatképekként tekinthetünk, ennek a folyamatos evolúciónak, és az egyediségre törekvésnek a tényét sohasem szabad elfelejtenünk.
szerző: Pék László